Horváth Imrének Kecskemétről indult a kosaras pályafutása. Rezák Laci bácsi szárnyai alatt nevelkedett, játszott a Kecskeméti SC-ben, majd az ország több csapatában. Edzőként is vezényelt jó néhány együttest. A szakedzői diplomával rendelkező Horváth Imre a nyártól a Mercedes-KA szakmai vezető-helyettese.
Hazatért?
– Ha azt nézzük, hogy tízévesen, 1974-ben a kecskeméti Hunyadi János Általános Iskolában kezdtem el kosarazni, akkor igen – mesélte Horváth Imre, aki így emlékezett pályafutása kezdetére: – Rezák Laci bácsi, a suli testnevelője tartotta a toborzót, az első edzéseket. Kék nadrágban, fehér trikóban játszottunk a betonos, fapalánkos pályán. Képzelheti, milyen színű felszerelésben vonultunk az öltözőbe… Aztán a Bányai Júlia Gimnáziumba kerültem, az volt a kosarasok gyűjtője. Egy évig Adamik Feri bácsi volt a testnevelőnk, majd nyugdíjba vonulása után Tóth Viktor. Közben jártam a Kecskeméti SC edzéseire is, negyedikes gimnazistaként mutatkoztam be a felnőtt csapatban. Az edzőim között volt Kégel Tamás, Szikora Sándor, Vasvári Károly, Rezák László.
Milyen poszton szerepelt?
– Irányító voltam. Akkor még nem számított a magasság, ma már lehet, hogy a kosárlabda közelébe sem engednének.
Még jó, hogy engedték. Különben soha nem szerepelhetett volna bajnoki döntőben a Szolnok játékosaként.
– Hosszú volt az út odáig. A gimi után sikeresen felvételiztem a Kertészeti Főiskolára. A tanulás mellett játszottam a KSC-ben, majd a diploma megszerzése után is.
A kertészkedés egy pillanatig sem jött szóba?
– Egy évig a Hetényegyházi Egyetértés Szakszövetkezetnél dolgoztam üzemmérnökként, még arra is emlékszem, hogy Tóth Béla volt az elnök. Reggel ötkor keltem, felvett a busz a sarkon, hétkor kezdődött a munkaidő. Annyi könnyítést adtak, hogy csak délig dolgoztam, az ebédszállítóval jöttem vissza Kecskemétre. A „kertészkedést” követően sorkatona voltam egy évig, a leszerelés után pedig már profiként folytattam. Rezák Laci bácsi hívott Szolnokra 1989-ben. Később még játszottam Debrecenben és Nyíregyházán, utóbbi együttesnél fejeztem be az aktív kosaras pályafutásom.
Kezdődhetett az edzői karrier.
– Először az U17-es, U18-as gárdát irányítottam Debrecenben, aztán Rezák Laci bácsi segítője voltam Nyíregyházán. Kiesett a csapat az élvonalból, és engem bíztak meg a B csoportos együttes irányításával. Visszajutottunk az A vonalba. Rövid ideig ültem a kispadon Debrecenben is, épp akkor, amikor bajnoki döntőben szerepelt a csapat. Majd ismét Nyíregyháza következett, aztán Kaposvár, Szolnok, Paks, Sopron, hogy végül visszatérjek Nyíregyházára. Edzőként is a nyírségi egyesület jelentette a végállomást.
Rezák Lászlót többször említette már. Meghatározó személy az életében?
– A kosárlabdát nézve a legmeghatározóbb. Mindenkinek köszönettel tartozom, aki az edzőm volt, de neki különösen. Az első nagy sikerem is hozzá kötődik. Nyolcadikosként vele lettünk bronzérmesek az űttörő olimpia döntőjében.
Aztán jött a többi siker…
– A következő elég gyorsan. Tóth Viktorral az országos középiskolai bajnokságban két érmet is nyertem, egy aranyat és egy ezüstöt. Viktor sokat segített nekem, amikor a gimibe kerültem. De a sikerek polcára került a Szolnokkal játékosként elért második és ötödik hely. Edzőként pedig a B csoport megnyerése a Nyíregyházával, majd az élvonalban a nyolc közé kerülés. Ez egy Nyíregyháza szintű gárdával szép eredmény. Más klubokhoz képest ugyanis a nyírségiek mindig kevesebb pénzből gazdálkodtak. A debreceni és a paksi bajnoki ezüstérmet sem feledem, ahogy azt sem, hogy a férfi magyar válogatott mellett segíthettem Mészáros Lajos munkáját. Amire pedig manapság büszke vagyok: az U18-as fiú válogatott tavaly a B-divízióban ötödik lett. A Ferenczi Tamás kollégámmal irányított együttes hatalmas eredményt ért el, de ezt csak az tudja, aki ismeri a nemzetközi mezőnyt.
El is érkeztünk az utánpótláshoz. Miért pont Kecskemét, miért a Mercedes-KA?
– Hazajöttem! Innen indultam, itt nevelkedtem. Itt él az édesanyám, az első házasságomból született fiam, a testvérem. Az edzők többségét ismerem, jó a közeg, tudtam, hogy nem jelent problémát a beilleszkedés.
Mi a feladata az akadémiánál?
– Amellett, hogy szakmai vezető-helyettes vagyok, az U18-as fiú gárdát vezénylem, és közben ismerkedem a játékosokkal, a csapatokkal, a rendszerrel. Az utánpótlás válogatott edzőjeként rengeteg nemzetközi tapasztalatot szereztem, bízom benne, hogy a tudásom Kecskeméten kamatoztatni tudom.
Az előbb azt mondta, hazajött. A lakhelye azonban maradt Debrecen. Nem fárasztó az ingázás?
– Az egész életem utazásból állt. A mostani helyzetet azonban ne úgy képzelje el, hogy mindennap megteszem a Debrecen-Kecskemét közötti utat oda-vissza. Úgy egyeztünk a családdal, hogy háromszor én megyek hozzájuk, egyszer ők jönnek hozzám. Ez eddig egyetlen héten valósult meg… A feleségem munkaügyi bíró, nem könnyű útnak indulnia, de a legnagyobb problémát az utazásban az jelenti, hogy a tizenhárom éves lányunk a tanulás miatt nehezen tud elmozdulni Debrecenből.
Kosarazik a leányzó?
– Kosarazott.
Lebeszélte róla?
– Sem rá, sem le nem beszéltem. Nem vagyok az a fajta szülő. Nem szóltam bele, hogy mit sportol. A lényeg, hogy sportoljon. Most korcsolyázik, úszik, igaz, nem olyan rendszerességgel, ahogy én szeretném.
És a tíz esztendős Horváth Imi mit sportolt?
– Atletizált, kézilabdázott, röplabdázott, sőt sakkozott is. Ma pedig a pingpong az új szerelem. Az U18-as válogatott edzőtáborában a játékosok takarodója után a szakmai stáb hajnalig üti a labdát. De a futást is imádom, a félmaraton már megvolt, remélem, a maraton is meglesz.
Kíváncsi lennék, a neve olvastán az interjú címében hányan gondolkodtak el azon, hogy ki az a Horváth Imre. Majd néhány másodperc múlva leeshetett sokaknak: ja, a Pipi!
– Általános iskolában Szabó Attila barátom, csapattársam volt a Tata, én a Pipi. Ő nevezett el, mert olyan fehér volt a bőröm, mint a fagyasztott csirkének. Abban az időben nagyon sokat dolgoztam azért, hogy barnuljak, minden nyáron leégettem magam. Akkoriban zavart a becenév, ma már inkább büszke vagyok rá, hogy én lettem a magyar kosárlabda Pipije.